Véletlen találkozás
1.rész

Útálom… útálom az életemet! – mondogattam magamban, miközben hazafelé tartottam az álmos félhomály, és nyugodni készülő napsugarak által ölelt kis utcán. Szép, nyári alkony volt. Körülöttem boldog, nevetgélő emberek.
Csak én nem tudtam örülni. Csak kullogtam, az arcomon fájdalommal teli könnycseppek gördültek végig. Elegem van a szétcseszett életemből!- mondogattam magam, és szűnni nem akart bennem a gondolat, hogy vége, nincs tovább, elcsesztem. Elhagyott az egyetlen ember, aki megértett, és elfogadott olyannak amilyen vagyok. Akit igazán szerettem… Ráadásul a legjobb barátnőmet is elveszítettem. Borsózik a hátam, ha belegondolok, hogy az a gyilkos még mindig szabadlábon van. Aki megölte…. A szemem láttára! Aki véget vetett az én egyetlen barátnőm életének!
A nap már nyugovóra tért, én már majdnem otthon voltam. Nem volt kedvem hazamenni. Otthon úgyis csak a cirkusz megy. Tudom, hogy ahogy belépnék az ajtón, rögtön anyám rikácsolása fogadna. Szinte már hallottam is a hangját: „Kitty hol voltál eddig? El sem mosogattál! Azonnal menj a szobádba!” – erre most nagyon nem lenne szükségem. De akkor mit tegyek? Nem alhatok az utcán. Amúgy is: minek éljek? Nincs értelme tovább élnem!
Hirtelen az az ötletem támadt, hogy véget vetek az én nyomorúságos kis életemnek. Elég forgalmas volt a mi utcánk. Mindenből elegem volt, semmi sem érdekelt. Becsuktam könnyes szemeimet, kiálltam az út közepére, és vártam a végzetet. De ez a végzet nagyon nem akart eljönni. Harsány dudaszókat hallottam, majd annyit éreztem, hogy minden autó elkerül. De én álltam ott, kitárt karokkal, és vártam türelmesen, amikor, valaki kétségbeesetten a nevemet kiáltotta. Kinyitottam a szemem, hátrafordultam. Anyám volt az. ’Kitty!!!’ –kiáltotta. A másik pillanatban hatalmas lökést éreztem hátulról, majd a földön landoltam. Nem bírtam megmozdulni, fájt mindenem. Becsuktam a szemem, és mosolyogva vártam a halált. „Kitty! Uramisten! Kislányom!’- hallottam ismét az ismerős hangot, majd éreztem, hogy valaki megérint. Amikor kinyitottam a szemem, már két ember állt mellettem. Anyám, és egy ismerős kinézetű, fekete hajú srác.
-Úristen! Jól vagy? Válaszolj! Hallod!- szólongatott a fekete hajú srác.
-Kicsim, mit tettél, mért csináltad!? – hallatszott a másik oldalról.
-Te jó ég! Nagyon sajnálom, nem volt szándékos, csak egy pillanatra néztem félre! – mondogatta kétségbeesetten a srác.
-Mentőt mentőt! Hívjanak már mentőt! – hallottam mindenfelől
-Maga az édesanyja? – kérdezte a srác anyámtól
-Igen, ő a lányom. Jaj kicsikém! – sírt anyám
-Én pedig Pete Wentz vagyok, lehet, hogy már hallott rólam.

folyt. köv.