3. rész

Még mindig ugyanaz az év, csak most épp a nyári szünet legelső napja van. Hát mondanom se kell, mennyire jó érzés! Mindenki szereti a nyári szünetet. Sajnos Pete – a téli találkozás óta – hírét se hallottam. Néha már az járt a fejemben, hogy lehet csak átverés volt ez az egész dolog. De akkor miért adta meg a számát? Bár az is igaz, hogy én se kerestem azóta… Arra gondoltam, úgyis nagyon elfoglalt, ott a karrier, a család, nem ér rá ilyenekre, és talán már nem is emlékszik rám. Aztán aznap egyszer csak megcsörrent a telefon. És vajon ki hívott? Igen, Pete volt az! Úristen! Felvettem:
- Szia, Pete vagyok. Emlékszel még rám?
- Szia! Persze hogy emlékszem rád. Huh, alig ismertem meg a hangod.
- Rég nem beszéltünk az biztos. Egyébként hogy vagy? Mi történt veled azóta? – kérdezte Pete, én meg szokás szerint csak ámultam, hogy Pete Wentz-cel dumálhatok…
- Annyi történt, - kezdtem mondani – hogy itt a szünet, a sulinak vége, és még élek.
- Nos, akkor jó. Igazából azért hívtalak, mert arra gondoltam, hogy mivel nyár van és ha lenne kedved, akkor esetleg…
- Esetleg mi? – vágtam a szavába, és idegesített, hogy ilyen lassan akarja kibökni.
- Ha lenne kedved hozzá, akkor a nyáron egy időre eljöhetnél hozzánk nyaralni.
Na erre azért tényleg nem számítottam. Nem elég, hogy Pete-tel találkoztam, számot cseréltünk, telefonálok vele, de még meghív hozzá. Hát ez csúcs! Egy FOB-fan még álmodni se mer ilyenről, velem meg csak úgy hirtelen megtörténik. Szóval elállt a lélegzetem, szabályosan sokkot kaptam.
- Hey, Alíz! Ott vagy még?
- Igen, igen… itt vagyok. Csak egy picit meglepődtem. De Ashlee-t nem fogja ez zavarni? Mert a múltkor olyan ellenszenves volt velem.
- Dehogy. Na jó, talán egy kicsit igen, de mindegy. Nem ő dönt erről, hanem te. Akkor eljönnél?
- Igen, nagyon szívesen! – válaszoltam örömtelien.
- Szuper. Akkor mondjuk 2 nap múlva indulnál, ha jó lenne akkor. Majd küldöm érted a magánrepülőgépet. Neked tulajdonképpen csak össze kell pakolni, és háztól-házig hoznak. Jó lesz így? – mondta Pete.
Ma már ez a nem is tudom hányadik meghökkenésem. De szinte már megszoktam a sok csodálkozást.
- Persze, nekem ez nagyon király lesz. – válaszoltam, mintha tök természetes lenne, hogy csak úgy magánrepcsikkel utazgatok.
- Oké. Akkor előtte még felhívlak. Na szia!
- Rendben, hello!
Hát kész ez a nap. Itthon anyáméknak természetesen rögtön elmeséltem, bár szerintem halvány lila gőzük sincs, ki az a Pete Wentz. De jó fejek voltak és „elengedtek”, mondván már 18 vagyok, azt csinálok az életemmel amit akarok. Hát köszi.

Folyt.köv.